Vegablog.net

Szeretnék eldicsekedni, hogy előbb-utóbb (5 év…) a kitartó munka meghozza gyümölcsét, tegnap hivatalosan is kineveztek osztályvezetővé (még ha beosztottam nincs is, amit nem bánok, sőt!), valamint hétfőn lesz az 1. házassági évfordulónk (jó, tudom, még nagyon gyerekcipőben járunk, viszont a statisztikák szerint ez már valami). Szóval ez a két esemény már elegendő ahhoz, hogy hétfőn este étteremben ünnepeljünk. Ismerünk néhány helyet, jobbat-közepeset, kifőzdeszerűt-elegánsat, de ha van valami ötletetek, hogy hová mehetnénk, akkor nagyon örülnék, ha megírnátok. Nem garantálom, hogy most az ajánlott helyre megyünk, de legalább legyen miből válogatnunk

Másrészt még olyan buta kérdésem van, hogy mit szokás ilyenkor venni a másiknak? Mármint én mit adjak a férjemnek? Valami olyan rítuson gondolkodom, amiből lehetne minden évben majd plusz egyet De mi lehetne az?

(Apukám barátnőjének az ötletét, hogy minden évben együnk eggyel több gombóc fagyit, kizártam a versenyből).

“Na ennek meg aztán végképp semmi köze a gasztronómiához”, gondolhatjátok, de nincs igazatok, mert van kapcsolódási pont. Jelen esetben ugyanis akinek a hosszú éveken át szeretettel összegyűjtött és rendbehozott rádióiról szó van, az nem más, mint az Apukám! Büszkén jelentem be, hogy első kiállítása ma kezdődött és 2009. január 30-ig munkaidőben megtekinthető a Krisztina körút 55. szám alatti Telekom Központ aulájában. Akit élőben is érdekelnek egy letűnt világ gyönyörű kincsei, azt szeretettel látjuk!

Nem procosságból, de voltam orvosnál is egy egészségközpontban - mivel kedvezményes bérletet vásároltam náluk és ebben egy konzultáció is benne foglaltatott. Gondoltam ártani nem használ, hátha megtudok valami újat. Az étkezésemre rábólintott a doktor néni (aki max annyi idős lehetett, mint én), egyébként a diéta és méregtelenítés segítésére az alábbiakat tanácsolta:

“Az anamnézis alapján a következők javasoltak:

- salaktalanításra:

- napi 2-2,5 liter folyadék: gyógyteák, hígított gyümölcslé, ásványvíz (tudom, hogy keveset iszom, de most nagyon igyekszem)

- Notox tea: 1 l/nap - 1 hónapig (2 bögrével kezdtem, tegnap és ma már megvolt a napi 1 liter)

- Búzafűlé - folyamatosan (rám akartak sózni valami méregdrága kapszulát, pedig van a présem ugye…csak mecarás minden reggel, meg az íze sem túl jó. ezt még meglátom)

- L - carnitin 1000 1×1 - 3 hónapig (szedem)

- (Infra) szauna heti 1x, váltott zuhany naponta (szauna az edzőteremben, a napi váltott zuhany pedig garantált, mert a cirkónk nem ad elég meleg vizet, szóval fél perc után elkezd hűlni…)

- Heti 3×1 óra rendszeres nem megterhelő és örömteli mozgás (nem tudom, mire gondolt, nekem az a nem megterhelő, ha nem kell mozogni )
- Emésztés támogatására

- 5 KHT (kolon hidro terápia), utána: Symbioflor cseppek és Protexin 2×1 - 2 hónapig (egy alkalmon vagyok túl, majd ha lement mind az 5, utána szedem őket)

- Egyéb

- Javasolt vizsgálatok: vércsepp-analízis” (na ilyet nem szeretnék, legalábbis egyenlőre - ha meg már lefogytam, akkor utólag minek?!)

Akit bővebben érdekel a kolon hidro terápia (különös tekintettel magára a kezelésre/élményre), az keressen meg emailben, itt nem szívesen részletezném, végülis ez mégiscsak egy gasztroblog

Sajnos nagyon elszaladt velem a ló az utóbbi időben súly szempontjából, és ezt már nem lehetett arra fogni, hogy “a családban senki sem volt sovány, én sem vagyok egy modell-alkat, van rajtam egy-két felesleges kiló”. Ez már az a szint (korábbi magamhoz képest persze), ahová régebben nem értettem, hogyan is jut el valaki, miért nem kap korábban észbe - miért is?! Még most, a saját bőrömön megélve sem tudom biztosan. Mert hiába éreztem, hogy egyre szűkebbek, majd már rám sem jönnek a régi ruháim és hogy a kondicióm egyre hanyatlik, valahogy csodálkoztam, majd tudomásul vettem és figyelmen kívül hagytam a jeleket. Aztán egyik nap ráálltam a mérlegre és azzal a lendülettel majdnem le is szédültem róla; ENNYINEK azért nem gondoltam magam! Ez rendesen lesokkolt, de akkor még mindig csak egy pár hétig tartó, “utálom magam, undorító vagyok”, önbizalomépítőnek korántsem nevezhető korszak következett. Nálam ez úgy működik, hogy ha az önutálat elér egy bizonyos fokot és erősebbé válik a lustaságnál, akkor agyilag teljesen rá tudok hangolódni a “küldetésre” (így volt ez a dohányzásról való leszokásnál is, majd egyszer elmondom). Szóval most végre valóban elszántam magam, nincs se nyavalygás, se kifogás, hanem ésszerű étrend és mozgás van. Gyors eredményre nem számítok, de nem is ez a cél; Norbi mondta egyszer (néha neki is lehet igaza), hogy némely ember azt várja, hogy az évek alatt magára pakolt pluszkilóktól napok alatt megszabadul, pedig ahhoz több idő kell. Én ráérek, két hét után máris sokkal jobban érzem magam és a kitűzött célt (3 hónap alatt 10 kilótól megszabadulni) reálisnak érzem. Persze ez csak az első etap

A játék lényege (Childhood Memories)

1. Ha téged jelölnek ki, rakd ki a blogodba ezt a képet és írj egy bejegyzést a gyermekkori emlékeidről.
2. Nevezz meg 7 bloggert, akinek szívesen továbbadnád a feladatot!
3. Linkeld be a blogok címét! Azt is, akitől a “díjat” kaptad!
4. Privát üzenetben értesítsd a kiszemelt bloggereket!

Diától kaptam a kedves felhívást - őszintén szólva bajban vagyok, ugyanis fantasztikus, álomszerű gyerekkorom volt, ezért ahogy elkezdtem emlékek után kutatni, millió jutott eszembe…

1. Nem ez a legkorábbi emlékem, mindenesetre maradandó volt: amikor úgy három éves lehettem, elmentünk anyukámmal és a velem nagyjából egykorú unokatestvéreimmel sétálni a közeli mezőre. Hirtelen egy kígyó (na jó, lehet, hogy csak sikló volt, de ez nem az a szituáció, amikor bárki is ezt nézegetné) ágaskodott fel velünk szemben a klasszikus támadóállásban; volt nagy sikongatás és rohanás Érdekes módon ennek ellenére azóta sem félek a kígyóktól, a sokkal ártalmatlanabb bogarak-rovarok nagy többségétől viszont undorodva rettegek.

Sőt, a kígyóhoz kapcsolódik egy másik családi legenda; erre én nem emlékszem, mert karonülő voltam (szó szerint), de sokszor elmesélték, hogy a veszprémi állatkertben a gondozó kihozta a karján az óriáskígyót és én voltam az első, aki simogatni kezdtem.

2. Gyerekkoromban betegesen rettegtem attól, hogy a szüleim otthagynak valahol és közben bajuk történik (konkrétan meghalnak). Ez a “valahol” nem ám csak idegen helyeket jelentett (képes voltam a közértben is “elveszni” két polcsor között), de a nagyszülők-dédszülők gondjaira sem lehetett rábízni; ha szegény szüleim mégis megpróbálták, abból hatalmas patália lett. Dédimnél egyszer lázasra (és rekedtre) bömböltem magam, orvost kellett hívni hozzám éjszaka; mindenesetre a célomat elértem, tizenéves koromig nem kellett sehol ott aludnom nékülük, ha nem akartam (utána meg már ők nem nagyon engedtek, ki érti ezt?! ;)). Egyébként visszagondolva sem tudom, mi lehetett ennek az oka; egyébként kiegyensúlyozott, bár kissé érzékeny gyerek voltam, akit nagyon szerettek. Sajnos Anyukámat valóban nagyon fiatalon vesztettem el, de nem gondolnám, hogy akkoriban előre láttam a jövőt…

3. Keresztanyámat Palikának hívtam - ez egy félreértésből adódott, a férje jóval fiatalabb volt nála és őt becézték így a családban. Én viszont ezt a nevet az ő megjelenésével kötöttem össze (persze együtt jöttek, de nekem ő tűnt “Palikásabbnak”), aztán egy idő után már az egész család így hívta.

Egyébként nem nagyon kedveltem őt, túl erőszakosnak és harsánynak éreztem, nagyon különbözött Anyukámtól, akinek a húga volt (már ő sem él). Amikor egy mozgó tejfogamat megmutattam neki - szigorúan kikötve, hogy csak nézheti -, hosszú körmeivel megfogta és kirántotta - onnantól már féltem is tőle és nem bíztam benne.

4. Egészen tinikoromig iszonyatosan vékony voltam, bár annyit ettem mint Apukám, persze rengeteget mozogtam is akkoriban. Ha vendégségbe mentünk valahová, hatalmas étvágyam és a hozzá társuló gilisztaság miatt néha ferde szemmel néztek a szüleimre és meggyanúsították őket, hogy biztosan nem adnak nekem eleget enni

5. Kilenc éves koromban kaptam egy kutyát; állatbolond voltam már akkor is, de sajátom papagájon kívül addig nem volt. Ennek a kis pulikeveréknek viszont senki sem tudott ellenállni. Együtt nőttünk fel, rengeteget játszottam-foglalkoztam vele, a lakásban velünk élt; soha olyan értelmes kutyát, mint a puli! Szinte mindent értett és volt benne méltóság; soha nem ugrott fel a bútorokra-asztalra még akkor sem, ha a kedvenc étele volt ott felügyelet nélkül és képes volt megsértődni. Utazás közben mellettem ült az autó hátsó ülésén és tényleg ő volt nekem a testvérem. 14 évet élt, a mai napig nagyon hiányzik; azt hiszem, ő volt A Kutya az életemben. Azóta volt/van sok másik is, de őt nem pótolhatja egyik sem.

(hm, ahhoz képest, hogy vidámakat szerettem volna írni :()

6. Apai nagypapám volt a kedvencem nagyszüleim közül; hihetetlen türelme volt hozzám. Kisebb koromban fáradhatatlanul hintáztatott és közben kuplékat énekelt (Egy kis kiváncsi kacsa és hasonlók); amikor nagyobb lettem, sakkoztunk, malmoztunk, ország-város-híres embert játszottunk és ő mérhetetlenül büszke volt kitűnő tanuló unokájára. Minden 5-ös osztályzat után járt nekem egy Melba kocka és húsz forint. Sokszor beszélt velem egészen komolyan, nem is nagyon értettem akkor, de máig emlékszem és sokszor belegondolok, igaza volt - talán sejtette, hogy amikor ezek a témák igazán aktuálisak lesznek, akkor ő már nem lesz itt, hogy elmondhassa nekem…

7. Bár nagyon sok játékom volt (Lego, Barbie, Póni), a kedvencem mégis egy maradék anyagokból összevarrt bohócfigura volt - vele aludtam és még ma is megvan. Ő a híres Boji, akinek kezdetben lobogott jujvörös haja, majd szép lassan mindene elkezdett kopni, az orra például olyan mértékben, hogy pótorr felhelyezése vált szükségessé. A szája is lefoszlott, ezért plasztikai műtét során újat kapott. A két kezén a “bőr” elvékonyodott; évekig csak úgy tudtam elaludni, ha mutatóujjam külső részével a kezét simogattam (ez volt a pöngölés). Végül mire sikerült leszoknom, a mutatóujjam kissé elgörbült…

Nem írok többet, bár egyik emlékről eszembe jut tíz másik - csak az idő (hiánya) szab gátat a visszaemlékezéseimnek. Nem tudom, ki vett részt a játékban és ki nem, úgyhogy nem adom tovább; de akinek kedve van, az veheti úgy, hogy én kértem meg rá

Kinézek az ablakon és hó borít mindent - puha, csillogó, halk a világ. Nagyon is az, mert tegnap hazafelé gyalog kellett felmásznom ide a “hegyre”, mivel a buszok már nem birkóztak meg a havas emelkedővel.

Két hete tart a karácsonyi készülődés, beszereztem az alapanyagokat és ötleteket a kreatív alkotásokhoz (remélem, időm is lesz rá) és minden hétvégén hozzácsapok valami pluszt a takarításhoz a megszokotton túl - nagytakarítás lépésről-lépésre, mert nem szeretném az ünnep előtti napokat extra sikálással és rendrakással tölteni. A konyhaablak már feldíszítve - a dupla üveg között, nehogy a cicák lebontsák reggelre Sütirecepteket böngészek és a fejemben lassan kezdenek összeállni az ajándékok és az ünnepi menü is; a legváratlanabb pillanatokban jut eszembe valami apróság, amit rögtön be is írok a telefonomba. Számomra az év egyik legkedvesebb időszaka az ünnepekre várakozás!

(a kép szerint lesznek segítőim is a konyhában ;-))

Megint nagyon zsúfolt napjaim voltak mostanában, nem álltam a szabadidő és így sajnos a konyhaművészet csúcsán sem, a sajtos-tejfölös-túrós tésztát meg talán mégsem tenném ide fel, feltételezem nem mondanék vele semmi újat Másrészt kaptunk rengeteg melegétel-utalványt, úgyhogy sokszor kényelmesebb volt rendelni. Étteremben is jártunk kétszer, én lelkendeztem (főként a Da Lello-ban - a fokhagymaleves, minestrone, négysajtos gnocci isteni náluk!), férjem viszont közölte, hogy neki ezek már nem olyan nagy élmények, mert én sokkal finomabbakat szoktam főzni. Jólesett, hogy ezt mondja, viszont az is szuper volt, hogy elém tették az ételt (és utána el is mosogattak) - számomra általában nincs megnyugtatóbb dolog, mint ha kedvemre matathatok és kísérletezgethetek a konyhában, de néha kell ennyi luxus.

A megterhelésre és stresszre a szervezetem először egy megfázás-szerű betegséggel jelzett, aztán - mivel látta, hogy ez nem használt - bekeményített, úgyhogy most itthon betegeskedem éppen. Sajnos fülgyulladásom van, ami erős szédüléssel járt az első napokban és a monitor-bámulástól csak fokozódott, ezért nem sűrűn jártam számítógép közelében, pedig sok bepótolnivalóm van. Mindenesetre a függőségemet jól mutatja, hogy az ágyban is mindenféle recepteken járt az eszem és le is jegyzeteltem ezeket a telefonomba.

Tegnap reggel lesétáltam végre a piacra és azt sem tudtam, mi mindent vegyek meg; ennek általában csak a teherbírásom szab határt. Mindenesetre szeretem ezt a fázist, amikor bármerre nézek, mindenről eszembe jut valami finomság; így szoktak születni az új receptek is. Most pedig próbálom összeszedni és a fényképek alapján rekonstruálni az utóbbi hetek konyhás megmozdulásait, mert azért mindezek ellenére volt néhány.

Az egész múlt hetem úgy alakult, hogy sokat kellett utaznom, ezért tudtam közben (a szokásosnál többet is) olvasni. Kezembe került két Szabó Magda regény, valamikor nagyon régen már olvastam őket, de  mivel akkor még túl kicsi voltam, nem igazán értettem meg és nem is sokra emlékeztem belőlük.

Konkrétan az Ókút az, amiről szeretnék írni, mert megerősített abban,  hogy nem véletlenül találtam meg; persze semmi sem történik véletlenül. Ebben arról a gyermekkori élményéről is mesél többek között, hogy mennyire szerette az állatokat és milyen lelki törést okozott neki, amikor kiderült, hogy a tányérján lévő hús honnan is származik…a szülei ekkor kegyes hazugsággal elhitették vele, hogy csak az életunt, nagyon bánatos, depressziós állatokat ölik meg és tálalják fel, ráadásul mindez az állatok saját kérésére történik, önként állnak sorba a vágóhíd előtt és még örülnek is, hogy valaki végül egy jót ehet belőlük…

Nagyon megdöbbentem ennek a konkrét leírásán, hogy jószándéknak álcázott félrevezetéssel el lehet hallgattatni valakinek az ébredező lelkiismeretét…akár egy egész életre. És az jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy az én gyerekem nem kerül majd ilyen helyzetbe, nem kell majd neki erről hazudnunk és nyugodt szívvel mondhatja majd, hogy neki az állatok valóban a barátai.