A “kegyes” hazugságról
Az egész múlt hetem úgy alakult, hogy sokat kellett utaznom, ezért tudtam közben (a szokásosnál többet is) olvasni. Kezembe került két Szabó Magda regény, valamikor nagyon régen már olvastam őket, de mivel akkor még túl kicsi voltam, nem igazán értettem meg és nem is sokra emlékeztem belőlük.
Konkrétan az Ókút az, amiről szeretnék írni, mert megerősített abban, hogy nem véletlenül találtam meg; persze semmi sem történik véletlenül. Ebben arról a gyermekkori élményéről is mesél többek között, hogy mennyire szerette az állatokat és milyen lelki törést okozott neki, amikor kiderült, hogy a tányérján lévő hús honnan is származik…a szülei ekkor kegyes hazugsággal elhitették vele, hogy csak az életunt, nagyon bánatos, depressziós állatokat ölik meg és tálalják fel, ráadásul mindez az állatok saját kérésére történik, önként állnak sorba a vágóhíd előtt és még örülnek is, hogy valaki végül egy jót ehet belőlük…
Nagyon megdöbbentem ennek a konkrét leírásán, hogy jószándéknak álcázott félrevezetéssel el lehet hallgattatni valakinek az ébredező lelkiismeretét…akár egy egész életre. És az jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy az én gyerekem nem kerül majd ilyen helyzetbe, nem kell majd neki erről hazudnunk és nyugodt szívvel mondhatja majd, hogy neki az állatok valóban a barátai.
